Sziasztok!
Ahogy ígértem itt az új rész!
Igyekszem még a héten hozni a következőt!
Írjatok véleményt az új részről!
Köszönöm szépen a támogatást!Szeretlek titeket, jó olvasást!
Dóri xx
„Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom, gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt, s bús esten meztelen bőrig megázom."- József Attila
- Megmentetted.- a párkányon támaszkodva, kifelé bámult az ablakon. – Csak segítenünk kellett volna kivezetni őket, de te megmentetted Harryt.
- Tisztában vagyok vele. –sóhajtott. – Liam nem hagyhattam ott. Összeesett és nem kelt volna fel onnan segítség nélkül. – próbálta kimenteni magát a helyzetből, sikertelenül. - Te is kihoztad Niallt!
- Igen, mert kiugrott a térde és megrepedt két bordája. –kapta Louis felé, a fejét. – Nézd, engem nem érdekel, hogy bele estél a göndörbe, de van egy szerelmed egy másik táborban és, ha ez így folytatódik, ő gyengévé fog tenni téged. Leo is azzá tett téged...
- Hogy estem volna bele? – csapott az asztalra. – Az isten szerelmére Liam! Leo életem szerelme és ő is marad! Kimentettem, mert képes volt visszamenni a bajtársáért ahelyett, hogy épségben kijusson az erdőből! Nem hagyhattam ott, hiszen pontosan ezért katona egy katona! Előrébb helyezett valaki mást, a sajátmagánál. Pontosan azt tette, amit mi a csatamezőn: első a haza, utána csak mi!- kezdte elveszíteni az önkontrolt.
Belezúgott volna Harrybe? Abba a nyikhaj gyerekbe? Akin több a zsír, mint az izom? Ugyan már az egész teste csak csontból és bőrből áll. Olyan, mint egy kislány. Egy nagyon szép zöld szemű kislány.
Erre a gondolatra Louis erősen a falba ütött, majd leborított mindent az íróasztaláról, a matracot is feltépte az ágykeretből, az ablakot erősen becsapta és a képkeretet a falhoz vágta.
Liam leszorította őt és próbálta megnyugtatni, így az idegeskedése egy idő után alább hagyott. Le kell hűtenie magát valamivel, muszáj tisztán gondolkodnia, mert meg fog őrülni.
Eltolta magától barátját minden durvaság nélkül és az udvarra ment. Betekerte kezét gézzel, majd ütni kezdte a nedves zsákot. Perceken belül az eső eláztatta testét és patakokban folyt róla a víz.
Nem érdekelte, ha megbetegszik, ha megrovás kap ezért.
Nem érdekelte őt semmi.
Gondolatai Leo körül cikáztak. Annyira szerelmes akart belé lenni, mint régen. Annyira ölelni és csókolni akarta, mint régen. Annyira magáénak akarta, mint régen. Annyira szerelmes akart lenni, annyira szeretni akarta, annyira ragaszkodni akart hozzá, annyira... annyira akarta, hogy még mindig ő legyen ott a szívében, a gondolataiban és helyette ne ő... ne Harry Styles legyen.
Annyira tehetetlen, pofátlanul és reménytelenül vonzódott, ehhez az alig 18 éves fiúhoz, mint még soha senki és annyira utálni akarta őt, mint még soha senkit sem utáltak ennyire.
Ő csak elakarta felejteni, ő csak azt akarta, hogy eltűnjön az életéből.
- Miért nem hagytam őt meghalni? Miért nem hagytam ott az erdőben?- magából kikelve ordibált és hazudnék, ha azt mondanám... arcát csak az eső nedvesítette be.
Folyamatosan Leo nevét hajtogatta, de legbelül már az első naptól kezdve tudta, az első pillanattól, az első szemkontaktus létrejöttétől, hogy belé szeretett. Abba a zöld szemű, rövid, göndör hajú, magas fiúcskába, aki alig volt 60 kiló.
Erre akkor jött rá, amikor Harry leült mellé a dombon és csöndben nézték a csillagokat.
Nem beszéltek, egy szót sem váltottak egymással, de a testük, a lelkük folyamatosan kontaktba voltak egymással.
Louis pontosan tudta, hogy ezt nem szabad. Tisztában volt vele, hogy neki egy Leoja van, akit tiszta szívéből szeret...-ett. Múlt idő.
Sírva csúszott le a felmentén és erősen túrt hajába, hátha a fájdalom, majd könnyít rajta.
-Én annyira sajnálom Leo.- suttogta. – De ígérem, soha többé nem beszélek vele önszántamból, kerülni fogom és elfelejtem őt! Nekem csak te kellesz Leo. Nem akarom őt, én téged akarlak! Ígérem, visszakapod a helyed a szívemben. Szeretlek Leonard!- magából kikelve ordította az utolsó mondatot és kezeit a betonföldhöz vágta, majd vérben forgó szemeit lehunyta.
Lassan és nyugodtan vette a levegőt, keskeny orrnyerge lassan kitágult, arcán vérfagyasztó mosoly ült ki, majd egy hangos nevetésbe tört ki. Zsebéből előhúzta apjától kapott bicskáját, és kinyitotta. Ujjából kiserkent a vér, miután végig húzta gyengén, a penge élén.
-Megöllek Harry Styles!
- Tisztában vagyok vele. –sóhajtott. – Liam nem hagyhattam ott. Összeesett és nem kelt volna fel onnan segítség nélkül. – próbálta kimenteni magát a helyzetből, sikertelenül. - Te is kihoztad Niallt!
- Igen, mert kiugrott a térde és megrepedt két bordája. –kapta Louis felé, a fejét. – Nézd, engem nem érdekel, hogy bele estél a göndörbe, de van egy szerelmed egy másik táborban és, ha ez így folytatódik, ő gyengévé fog tenni téged. Leo is azzá tett téged...
- Hogy estem volna bele? – csapott az asztalra. – Az isten szerelmére Liam! Leo életem szerelme és ő is marad! Kimentettem, mert képes volt visszamenni a bajtársáért ahelyett, hogy épségben kijusson az erdőből! Nem hagyhattam ott, hiszen pontosan ezért katona egy katona! Előrébb helyezett valaki mást, a sajátmagánál. Pontosan azt tette, amit mi a csatamezőn: első a haza, utána csak mi!- kezdte elveszíteni az önkontrolt.
Belezúgott volna Harrybe? Abba a nyikhaj gyerekbe? Akin több a zsír, mint az izom? Ugyan már az egész teste csak csontból és bőrből áll. Olyan, mint egy kislány. Egy nagyon szép zöld szemű kislány.
Erre a gondolatra Louis erősen a falba ütött, majd leborított mindent az íróasztaláról, a matracot is feltépte az ágykeretből, az ablakot erősen becsapta és a képkeretet a falhoz vágta.
Liam leszorította őt és próbálta megnyugtatni, így az idegeskedése egy idő után alább hagyott. Le kell hűtenie magát valamivel, muszáj tisztán gondolkodnia, mert meg fog őrülni.
Eltolta magától barátját minden durvaság nélkül és az udvarra ment. Betekerte kezét gézzel, majd ütni kezdte a nedves zsákot. Perceken belül az eső eláztatta testét és patakokban folyt róla a víz.
Nem érdekelte, ha megbetegszik, ha megrovás kap ezért.
Nem érdekelte őt semmi.
Gondolatai Leo körül cikáztak. Annyira szerelmes akart belé lenni, mint régen. Annyira ölelni és csókolni akarta, mint régen. Annyira magáénak akarta, mint régen. Annyira szerelmes akart lenni, annyira szeretni akarta, annyira ragaszkodni akart hozzá, annyira... annyira akarta, hogy még mindig ő legyen ott a szívében, a gondolataiban és helyette ne ő... ne Harry Styles legyen.
Annyira tehetetlen, pofátlanul és reménytelenül vonzódott, ehhez az alig 18 éves fiúhoz, mint még soha senki és annyira utálni akarta őt, mint még soha senkit sem utáltak ennyire.
Ő csak elakarta felejteni, ő csak azt akarta, hogy eltűnjön az életéből.
- Miért nem hagytam őt meghalni? Miért nem hagytam ott az erdőben?- magából kikelve ordibált és hazudnék, ha azt mondanám... arcát csak az eső nedvesítette be.
Folyamatosan Leo nevét hajtogatta, de legbelül már az első naptól kezdve tudta, az első pillanattól, az első szemkontaktus létrejöttétől, hogy belé szeretett. Abba a zöld szemű, rövid, göndör hajú, magas fiúcskába, aki alig volt 60 kiló.
Erre akkor jött rá, amikor Harry leült mellé a dombon és csöndben nézték a csillagokat.
Nem beszéltek, egy szót sem váltottak egymással, de a testük, a lelkük folyamatosan kontaktba voltak egymással.
Louis pontosan tudta, hogy ezt nem szabad. Tisztában volt vele, hogy neki egy Leoja van, akit tiszta szívéből szeret...-ett. Múlt idő.
Sírva csúszott le a felmentén és erősen túrt hajába, hátha a fájdalom, majd könnyít rajta.
-Én annyira sajnálom Leo.- suttogta. – De ígérem, soha többé nem beszélek vele önszántamból, kerülni fogom és elfelejtem őt! Nekem csak te kellesz Leo. Nem akarom őt, én téged akarlak! Ígérem, visszakapod a helyed a szívemben. Szeretlek Leonard!- magából kikelve ordította az utolsó mondatot és kezeit a betonföldhöz vágta, majd vérben forgó szemeit lehunyta.
Lassan és nyugodtan vette a levegőt, keskeny orrnyerge lassan kitágult, arcán vérfagyasztó mosoly ült ki, majd egy hangos nevetésbe tört ki. Zsebéből előhúzta apjától kapott bicskáját, és kinyitotta. Ujjából kiserkent a vér, miután végig húzta gyengén, a penge élén.
-Megöllek Harry Styles!
„Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok... beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg."- Ady Endre
