Sziasztok!
Fontos dolgot szeretnék közölni veletek...
Tegnap előtt egy nagyon jó barátom autóbalesetben elhunyt, ezért nem tudom megmondani, hogy mikor lesz új rész és remélem nem fogtok haragudni rám, ha időt kérek.
Fel kell dolgoznom ezt a szörnyű hírt és ehhez idő kell.
Köszönöm, hogy megértitek!
Jó olvasást!
Harry folyamatosan Louis-n gondolkodott és agya a pár nappal ezelőtti este körül forgott.
Vajon miért volt vele olyan kedves Lou?
Miért gondolkodik még most is ezen?
Miért érzett melegséget szívében, amikor meglátta őt mosolyogni?
Utálni akarta... utálni, mindenegyes porcikájáért és legfőképpen azért, mert félt érezni iránta bármit is. Elvégre Harry nem volt meleg. Sose nézett idáig egyszer sem más férfira másképp, csak is rá, a parancsnokára. Félt bele gondolni is, hogy mit tenne vele Tomlinson, ha megtudná, kedveli őt.
Egyáltalan biztos, hogy így van?
Mi van, ha csak a férfiakkal bezárt helyiség teszi?
Hiszen otthon várja őt csodálatos arája, Rose.
Szíve összeszorult, ahogy visszagondolt a gyönyörű, fiatal lányra, akit tiszta szívből szeretett és hiányzott neki.
Egyetlen egy levelet sem kapott még tőle, amióta itt tartózkodik, ami szomorúsággal töltötte el.
Talán nehezen jutnak el idáig a levelek, nem?
Biztos minden nap írt neki egyet és alig várja, hogy válaszoljon rájuk Harry.
Talán írnia kéne neki, hogy tudja még mindig őt szereti és, hogy mennyire hiányzik neki.
Leült az ágyára és körül nézett, hátha figyeli valaki.
Miután már biztonságban érezte magát, gyorsan kitépett egy lapot a naplójából és visszacsúsztatta a párnàja alá, majd írni kezdett.
"Kedves Rose,
Már magam sem tudom, hogy mióta vagyok itt, de veled szeretnék lenni.
Minden egyes nap, úgy hajtom pàrnára fejem, hogy rád godolok és a csodás ajkaidra, amik mindig megbabonáztak és megbabonáznak a mai napig.
Alig várom, hogy tűz szünetkor veled lehessek és drága gyermekünk megfoganjon.
Miattatok is csinálom, nem csak azért mert muszáj.
Rose... Remélem vársz rám és nem fordítasz hátat földöntúli szerelmünknek...
Nem tudom, hogy írtál már nekem levelet vagy sem, mert idáig egyet sem kaptam, de remélem minden nap gondolsz rám, ahogy én rád.
Holnap egy igazán kemény nap vár rám.
Sajnos erről nem mondhatok többet.
Arról sem, hogy hogyan bánnak velem.
Gyakran gondolok öled melegére és bársonyos bőrödre, ami forrón izzott ajkam alatt.
Ígérem, találkozunk még és nem hagylak egyedül.
Nagyon szeretlek!
Csók,
Harry E. Styles"
Összehajtva a lapot, borítékba tette és lement a levéltárba, majd a feladó levelek közé tette.
Október 27. (Másnap)
A szürke füst, beborított az erdőt, amely fái most jajveszékelve kiáltoztak, égő törzsük miatt. Az eső kivételesen nem esett és a nap sem kelt még fel. Az egyetlen fény a lombok között a tűz volt. Harry a szája elé szorított egy kendőt miközben, próbált kimenekülni a lángok közül, de nem látta a kiutat sehol. Óvatos léptekkel haladt előre, nehogy egy óvatlan mozdulatnál életét veszítse.
Halálfélelme volt.
Louis gyűlölte az ilyen kiképzéseket, mert a nap végére kevesebb katonával térnek vissza a bázisra. Sajnos muszáj volt kiadnia ezt a parancsot, hiszen ki kellett iktatni a gyengéket.
Liammel képtelenek voltak nyugodtan ülni a többi szakaszparancsnok mellett, miközben az újoncok, az erdőben küzdöttek életükért.
Felvették arcukra a maszkot és társaik után mentek, a fekete füstbe.
Eközben Harry a szén-monxidtól fuldokolva, rohant előre és az adrenalin csak egyre jobban nőtt benne, ahogy a félelem is. Nem éppen egy férfias nyögés hagyta el a száját, amikor pontosan elé esett egy égő faág, de nem esett semmi baja. Gyorsan kikerülve az akadályt futott tovább, amikor meghallotta egy társa kiáltását. A hang irányába nézett, majd a szabad ösvényre, ami az erdőből vezetett kifelé.
Sóhajtott egyet és a társa irányába szaladt.
- Kiabálj még egyszer!- ordította.
Sokáig nem kapott választ, de hirtelen újra felnyögött bajtársa és azonnal szaladni kezdett felé.
Rögtön elsápadt, amikor meglátta, hogy Niall fekszik a súlyos faágak alatt. Letérdelt egyetlen barátja mellé és könnyezve próbálta lehúzni róla az ágakat.
- Kiviszlek innen barátom, ígérem!- erölködött Harry.
- Mentsd magad Harry!- hangja elhalkult.- Legalább te éld túl.- hangja egyre gyengébb volt.
- Ne beszélj hülyeségeket, veled fogok kimenni és nehogy búcsúzkodni kezdj, mert én foglak mindjárt megölni.- sikeresen leszedte róla az egyik ágat, ami a mellkasát nyomta.
Elképesztően örült, hogy annyit edzett mostanában és, hogy a karjai is így megerősödtek.
Egyre jobban fájt a feje és szédülni is elkezdett már, amikor az utolsó faágat szedte le, barátja lábáról. Pár percbe telt, de sikeresen kiszabadította és hátára kapva Niallt szaladt az ösvényen.
Talán nehezen jutnak el idáig a levelek, nem?
Biztos minden nap írt neki egyet és alig várja, hogy válaszoljon rájuk Harry.
Talán írnia kéne neki, hogy tudja még mindig őt szereti és, hogy mennyire hiányzik neki.
Leült az ágyára és körül nézett, hátha figyeli valaki.
Miután már biztonságban érezte magát, gyorsan kitépett egy lapot a naplójából és visszacsúsztatta a párnàja alá, majd írni kezdett.
"Kedves Rose,
Már magam sem tudom, hogy mióta vagyok itt, de veled szeretnék lenni.
Minden egyes nap, úgy hajtom pàrnára fejem, hogy rád godolok és a csodás ajkaidra, amik mindig megbabonáztak és megbabonáznak a mai napig.
Alig várom, hogy tűz szünetkor veled lehessek és drága gyermekünk megfoganjon.
Miattatok is csinálom, nem csak azért mert muszáj.
Rose... Remélem vársz rám és nem fordítasz hátat földöntúli szerelmünknek...
Nem tudom, hogy írtál már nekem levelet vagy sem, mert idáig egyet sem kaptam, de remélem minden nap gondolsz rám, ahogy én rád.
Holnap egy igazán kemény nap vár rám.
Sajnos erről nem mondhatok többet.
Arról sem, hogy hogyan bánnak velem.
Gyakran gondolok öled melegére és bársonyos bőrödre, ami forrón izzott ajkam alatt.
Ígérem, találkozunk még és nem hagylak egyedül.
Nagyon szeretlek!
Csók,
Harry E. Styles"
Összehajtva a lapot, borítékba tette és lement a levéltárba, majd a feladó levelek közé tette.
Október 27. (Másnap)
A szürke füst, beborított az erdőt, amely fái most jajveszékelve kiáltoztak, égő törzsük miatt. Az eső kivételesen nem esett és a nap sem kelt még fel. Az egyetlen fény a lombok között a tűz volt. Harry a szája elé szorított egy kendőt miközben, próbált kimenekülni a lángok közül, de nem látta a kiutat sehol. Óvatos léptekkel haladt előre, nehogy egy óvatlan mozdulatnál életét veszítse.
Halálfélelme volt.
Louis gyűlölte az ilyen kiképzéseket, mert a nap végére kevesebb katonával térnek vissza a bázisra. Sajnos muszáj volt kiadnia ezt a parancsot, hiszen ki kellett iktatni a gyengéket.
Liammel képtelenek voltak nyugodtan ülni a többi szakaszparancsnok mellett, miközben az újoncok, az erdőben küzdöttek életükért.
Felvették arcukra a maszkot és társaik után mentek, a fekete füstbe.
Eközben Harry a szén-monxidtól fuldokolva, rohant előre és az adrenalin csak egyre jobban nőtt benne, ahogy a félelem is. Nem éppen egy férfias nyögés hagyta el a száját, amikor pontosan elé esett egy égő faág, de nem esett semmi baja. Gyorsan kikerülve az akadályt futott tovább, amikor meghallotta egy társa kiáltását. A hang irányába nézett, majd a szabad ösvényre, ami az erdőből vezetett kifelé.
Sóhajtott egyet és a társa irányába szaladt.
- Kiabálj még egyszer!- ordította.
Sokáig nem kapott választ, de hirtelen újra felnyögött bajtársa és azonnal szaladni kezdett felé.
Rögtön elsápadt, amikor meglátta, hogy Niall fekszik a súlyos faágak alatt. Letérdelt egyetlen barátja mellé és könnyezve próbálta lehúzni róla az ágakat.
- Kiviszlek innen barátom, ígérem!- erölködött Harry.
- Mentsd magad Harry!- hangja elhalkult.- Legalább te éld túl.- hangja egyre gyengébb volt.
- Ne beszélj hülyeségeket, veled fogok kimenni és nehogy búcsúzkodni kezdj, mert én foglak mindjárt megölni.- sikeresen leszedte róla az egyik ágat, ami a mellkasát nyomta.
Elképesztően örült, hogy annyit edzett mostanában és, hogy a karjai is így megerősödtek.
Egyre jobban fájt a feje és szédülni is elkezdett már, amikor az utolsó faágat szedte le, barátja lábáról. Pár percbe telt, de sikeresen kiszabadította és hátára kapva Niallt szaladt az ösvényen.
- Köszönöm Harry! - nyöszörögte elhaló hangon a szöszi.
- Nehogy meghalj itt nekem! Nem most jött el az ideje!- próbálta a lelket tartani társában.
- Nehogy meghalj itt nekem! Nem most jött el az ideje!- próbálta a lelket tartani társában.
Eközben Louis és Liam az erdőben rohangáltak összevissza, a katonáknak segítve. Voltak páran, akik túlélték, de mindegyik szerzett pár sérülést. Ha Payne jól számolt már csak huszonhárman vannak az erdőben rajtuk kivül.
Lou viszont nem látta köztük Harryt, ami nagyon aggasztotta. Máskor inkább dühítette, hogy a fiatal fiún kattog az agya, de jelen pillanatban rémülettel töltötte el.
Valaki leadott egy jelzőlövést, hogy kijutott, majd kicsivel később megszólalt egymás után 6 pisztoly hangja.
Liamék kicsit megkönnyebültek, de így is tudták, hogy valószínüleg meghal valaki vagy valakik ebben a kiképzésben.
Pár percel később nehéz, gyors léptekre lettek figyelmesek, majd meglátták, ahogy az egyik katona a hátán viszi, bajba jutott társát.
Louis rögtön felismerte a magas, cingár alakját Harrynek, ami most élettelenül rogyott össze a szeme előtt.
Azonnal futni kezdett feléjük Liammel a nyomában és letérdeltek hozzájuk.
- Payne, te vidd ki Niallt! Utánatok megyünk Stylesszal!- adta ki a parancsot, amit társa azonnal teljesített.
Louis ölbe kapta a fiatal fiút, aki nyöszörgött egyet.
- próbálj meg felállni, Hazza... ígérem kiviszlek innen!
- Engedélyt kérek a megszólalásra.- suttogta Harry
- Az engedélyt megadom katona.- szomorúan elmosolyodott.
- Köszönöm, uram!- suttogta és lehunyta a szemét.
Lou megrökönyödve próbálta rázogatni az ölében fekvő fiút, de mindhiába.
- Engedélyt adtam arra, hogy megszólalj, de arra nem, hogy itt hagyj!- megremegett a hangja.
A parancsnok hirtelen észbe kapott és nehezen, de felemelte az elájult fiút és karjaiban kivitte az erdőből őt.
